KUNSZT ARCHÍVUM KIADVÁNYOK KUNSZTOK SAJTÓ		Nagy Kunszt - Archívum KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI TANULMÁNYI MÚZEUM Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum		MISKOLCI GALÉRIA 3530 MISKOLC, RÁKÓCZI 2. nagykunszt@gmail.com 06 30 414 81 22
A Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum első kiállításának megnyitójára: Hölgyeim és Uraim!   „Mert miután a transzcendens utakat mind lezárták és az égő csipkebokrokat mind eloltották, csupán ez maradt: a hiba. Ez az egyetlen út, amely a csoda a teljesebb valóság felé vezet. Az egyetlen titok, ami még megpróbálható. Lehet, hogy a túlsó oldalon csak a krokodil vár minket. De már az is fölér egy csodával, mert ez a krokodil nem e világról való. A hiba az, ami kivezet a világból.” /Perneczky Géza /     Szükségét érzik-e az emberek, hogy a fenti idézetben említett „hiba” segítségével törekedjenek a teljesebb valóság felé? Ennek érdekében keresik-e a találkozás lehetőségét a kortárs művekkel? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű kategorikus választ adni. Nehéz megmondani, érdekli-e még az embereket a művészet, vagy érdekli-e még a művészetet az ember és annak véleménye. Minden esetre a kortárs képzőművészetről való vélekedés egy meglehetősen neuralgikus pont nem csak a széles tömegek, hanem a társadalom „élcsapatának” számító értelmiség körében is.   A kortárs képzőművészet széles körű társadalmi megítélése - kiállítás látogató tapasztalataim szerint, s itt főként a magyarországi viszonyokra gondolok - jobb esetben a közömbösség de nagy általánosságban inkább az elutasítás talaján áll. Személy szerint egyetértek azzal a szakemberek szájából elhangzott megállapítással, hogy a kultúrára, s ezen belül is a kortárs művekre, képzőművészeti kiállításokra való igény szocializáció kérdése. A társadalom különböző rétegeinek a művészet iránt megfogalmazódott igénye vagy igénytelensége valószínűleg művészetszociológiai kérdés, s mint olyan, e szakemberek kompetenciája. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a diákok egy-egy kiállítás megtekintésének a gondolatára kezdetben nem közömbösek vagy elutasítóak, pedig „civil”, azaz iskolán kívüli életükben kevés pozitív interpretációval találkoznak a témában a szüleik vagy a médiumok részéről. A fiataloknak szóló műsorokban kevés szó esik képzőművészetről, a nekik készült újságok sem foglalkoznak eleget kortárs művekkel és alkotóikkal. A szülők ízlése pedig, s ez össztársadalmi szinten átlagnak mondható, megragadt Munkácsynál, s legfeljebb az impresszionisták ismeretéig és tolerálásáig terjed. Gyermekeik számára ugyanolyan unalmasak a hagyományos kép- vagy szoborkiállítások, mint a kortárs művek tradicionálisan installált bemutatói. Információhiány miatt nem éreznek különbséget a nyilvánvaló formai eltéréseken túl egy tradicionális és egy modern mű között, mert nincs aki interpretálja azt.   Kapaszkodók híján az átlaglátogató a könnyebben emészthető felszínes formalista megoldásokat választja, tünteti ki érdeklődésével. A galériában teljesen magára maradt néző, ha képtelen a művet dekódolni, akkor nagyon sokszor a művész felől pusztán egy elitista, túlontúl intellektuális magatartást feltételez, és szó szerint megsértődik, azt hiszi, lenézik. „Az intellektualitás kérdése az egész huszadik század művészetén átvonul, és hol ujjongó örömet indikál, hol kétségbeesett tiltakozásra indít. Nehéz eldönteni, hogy azért, mert a művészet tényleg annyira intellektuális probléma vagy csak amiatt, mert mind a művészek, mind pedig a közönség között szép számmal akadnak kifejezetten buta emberek is, akikben a kérdés neurotikus komplexummá fajult.”   E témához kapcsolódik, ami Marcel Duchamp egy 1957-es előadásában hangzott el „A teremtő aktus” címmel. Duchamp abból indul ki, hogy e teremtő aktusban a művészi alkotás két pólusának tekinthető művész és művének befogadója egyaránt fontos szerepet játszik. Ha a művek létrehozóját médiumként definiáljuk a tudatosság problematikájával találjuk szemben magunkat, vagyis, amit ki akart fejezni és az, amit kifejezett, különbözhetnek egymástól. A közönség bizony fontos szerepet játszik. Övé a lehetőség, hogy a mű „cukrát” (Duchamp kifejezésével élve) „megfinomítsa”. Nem azt mondja, hogy ez tetszőleges, hanem a művel való kölcsönhatás aktusa „esztétikai ozmózisban” zajlik le. Ennek során a befogadónak bele kell bocsátkoznia abba, ami a műben anyagtalan és ugyanakkor nem szándékolt. És ha ez megtörténik, érvényre jut a „művészi együttható”, vagyis a szándékolt és nem kifejezett és a nem szándékosan kifejezett differenciája. És csak ezáltal kerül napvilágra az, ami a dologban tényleg jelentős, és csak ezáltal válik a mű szociális ténnyé. Ehhez azonban mindenekelőtt egy nyílt befogadói averziók nélküli attitűd szükségeltetik.   A Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum elnevezésében a nyilvánvaló jelentésén túl némi rejtett tartalmat is felfedezni vélhet a gyanútlan szemlélő. A kunszt kifejezés ugyanis a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: ügyesség, fortély, cselfogás, - mely itt jelen esetben természetesen nem pejoratív értelemben érthető -, egy művészet közvetítésére hivatott intézmény, a kezdeményezés gazdatesteként funkcionáló Miskolci Galéria öndefiníciójának szükségszerű átértelmezésére is vonatkoztatható. Ez az identitásprobléma Magyarország és Európa szerte jelen van, megannyi múzeumkommunikációs és múzeumpedagógiai projekt életre hívójaként. A probléma lakmuszpapírja, ahogy fentebb már említettem, maga a látogató, aki a képalapú társadalom aktív tagjaként a kultúra kollektív emlékezetének gyűjtőhelyeit, vagyis a múzeumok tereit már egyre kevésbé látogatja. Valljuk be a múzeumok sokáig még örültek is ennek, hiszen sok intézmény korábban problémásnak tartotta, s kezelni sem tudta a kiállítótérben megjelenő tömeget, a sivalkodó gyerekcsoportokat, vagy netalán a kosszal és zajjal járó gyermeki alkotótevékenységet a „white cube” konformista falai között.   A helyzet szerencsére megváltozni látszik, s ez gyanítom, jónéhány fortély, kisebb-nagyobb kunszt bevetése révén van így. A rendszer minden eleme (a művész, az intézmény és a néző) megérett már erre a változásra. A művészek unják már saját köreiket, az intézmények melyek korábban szinte teljesen  elnéptelenedtek, most új koordinátákat keresnek maguknak, s ezzel egyidőben a nézők pedig új inspirációra, s nem utolsó sorban új közösségi élményekre vágynak. A mega-, és gigamúzeumok hasonló paraméterű kiállításokat szerveznek a közízlés (ha van ilyen) pillanatnyi állapotához igazítva, nem túl nagy kockázat vállalással. A kisebb intézmények, illetve a kortárs művészetet interpretálók a művek és a közönség közti újszövetséghez igénybe veszik azokat a karizmatikus művészegyéniségeket, akik kellő pedagógiai vénával felvértezve, komoly múzeumkommunikációs projekteket képesek prezentálni.  Kötelességem megemlíteni Szabics Ágnes képzőművész, művészetpedagógus nevét, aki sokunk inspirátora, mentora vagy éppen mestere volt a vizuális nevelésben, s aki 15 éve foglalkozik a Műcsarnok falai közt a lehető legprogresszívebb módon az alkotó és a befogadó relációival, azok legtöbb indítékát ismerve, értve, s felhasználva. A legtöbb intézmény felismerte azt is, hogy a korábban inkább statisztika javítása érdekében meghívott gyerekcsoportok a jövő látogatóiként rendszerbe állíthatók jól átgondolt múzeumpedagógiai programok által. S lássunk csodát, e trükkök eredményeként képletesen szólva Beuys nyula kibújni látszik a kalapból. Egyre szaporodik azon kiállítóterek száma, akik felismerték a múzeumkommunikáció és a múzeumpedagógia jelentőségét.   E helyen egy olyan nagyszerű kezdeményezés bölcsőjénél állhatunk, ahol az ötletgazdák, Tuczai Rita és Éliás István a MIMÚMŰ-ben végzett sokéves tevékenységük folytatásaként egyedülálló infrastruktúrát tudtak a galéria segítségével hozzárendelni programjukhoz, melyben korszerű pedagógiai elveket és módszereket ígérve kísérlik meg a jövő látogatóinak vizuális nevelését. Törekvésük mint minden újító vállalkozás, azonban nem veszélytelen, hiszen a hangzatos konstruktivista pedagógia gyakorlata, illetve a projektoktatás felkészült szakembergárdát igényel, s félő, hogy a múzeum lehetséges partnereiként számon tartott szakpedagógusok, a gyerekcsoportokat kísérő rajztanárok még nem túl tájékozottak e módszerek és elvek szükségességét és használatát illetően. Itt komoly feladat vár a kezdeményezőkre, nehogy a projekt később légüres térbe kerüljön! A kiállítás sorozat ma induló első eseményeként magángyűjtemények kortárs műveit láthatjuk „Ego a falon” címmel. A kortárs képzőművészek személyes reprezentációinak darabjai, Baranyai Andrástól Nagy Krisztáig, hogy csak a két végletet említsem, sajátos önarcképek, valószínűleg értő szemekre találnak majd a gyermek közönség soraiban. E megértés diákokra vonatkozó előfeltétele az esztétikumot beelőző koncepció szerepének tisztázása a kortárs képkultúrában, míg ránk felnőttekre a tinédzserek rendkívül sokrétű mediális önreprezentációjának értelmezése háríthat sok feladatot. A falakon látható művek e két szegmens közelítését segíthetik, s egyben értelmet adhatnak a kortárs képzőművészettel való foglalkozásnak. Ígéretes sorozat, nagy kalandokkal kecsegtető izgalmas vállalkozás. Tisztelet a szervezőknek! Hibára fel! A kiállítást ezennel megnyitom!   Miskolc, 2008. szeptember 9. Orosz Csaba   Fel ↑